2020.03.14. Klári

Kedden (03.10.) találkoztam Thury Gabival aki viccelve mondta, hogy karanténban kellene lennie, még két nap lenne hátra, de semmi baja, úgyhogy előjött. Hazaérve jöttem rá, hogy ez valójában nem vicc, hanem komoly és para is.
Szerdán (03.11.) lett kötelező minden 100 főnél nagyobb programot lemondani, ami által végre nem kellett tovább vitatkoznom az aurórás arcokkal arról, hogy miért nem akarok szombaton rendezvényt tartani náluk influenzajárvány idején.
Csütörtökön (03.12.) mindenki akivel találkoztam volna, lemondta a tervezett találkozót velem, mert rosszul lett. A délutáni utolsó programot már én mondtam le, nehogy elkapjuk a Mr T Bence félig-elmúlt betegségét. Az utcán motorozunk, de nem haladunk sehová, hazamegyünk inkább. Állítólag le fogják zárni hétfőre Budapestet. Az első ösztönös reakcióm az, hogy ki akarok jutni. De hová? Nincsen vidéki biztos helyünk ahová mehetnénk, még nyomasztóbb lenne az ismeretlenek között. Nem lehet csak “innen el” menni, mer rögtön valahová máshová meg is kell érkezni. Vagy elindulni autóval cél nélkül? Máskor ettől szoronganék a legjobban pont.
Pénteken (03.13.) úrrá lett rajtam a pánik. Ramónával nem tudok jól bánni, ideges ő is, építőkockákat dobál, kanállal üti a tükröket, képtelen vagyok nem a hírekre figyelni. Szorongok és magányosnak érzem magam. Nagyon zsigeri menekülési ösztön van rajtam, de nincs hová valójában. Lőrinc estére nagyon rosszul lett. Már tegnap is rosszul volt, de kicsit titkolta. Ettől, hogy bevallja, kicsit megnyugszom.
Felhívtam a háziorvosomat, hogy mivel gyereket várok, vannak kötelező vizsgálatok nála, azokat ugye el lehet halasztani. Erre azt mondta, hogy nem, mert azok kötelezőek. Egyáltalán nem értette, hogy miért gondolom, hogy járvány-para van. Nincs kedvem bemenni a rendelőjébe jövő héten, hagyjon békén. Az egész amúgy is csak azért fontos, hogy aláírja hogy rendes állampolgár vagyok akit jól lehet idomítani, időben megjelenek az értelmetlen vizsgálatokon és ezért cserébe az állam fizessen Gyedet majd.
Szombatra (ma, 03.14) Lőrincnek 38,3 fokos láza van, nem megy orvoshoz, itthon bezárkózik a kis szobába. Az állami egészségügy hivatalos segítsége annyi hogy ha rosszul vagy, akkor bezárnak és rendőrséggel kerestetik a kontaktjaidat. Ehhez képest ha bezárkózol, ugyanazt csinálod, csak nincs hozzá rendőrség. Persze szólt azoknak akikkel találkozott.
Amúgy az is lehet, sőt valószínű hogy egy másik fajta betegsége van, mert a hasa fáj és fosik, nem pedig légúti gondjai vannak. De azért félelmetes a helyzet.
Az egésznapos egyedüli Ramóna-felvigyázás kimerítő. A gyerek-társaságokkal találkozni nem annyira érdemes most, főleg hogy Lőrinc beteg így akár mi magunk is fertőzőek lehetünk. Ki tudja?
Lemondtam a mára tervezett tesómmal közös szülinapi palacsintasütést az anyukánknál.
Tegnap éjjel alig aludtam, de körülbelül három óra éber fekvés után elkezdett derengeni egy cél, amitől megnyugodtam: hogy Rami érezze a lehető legkellemesebben magát ez alatt az idő alatt. Ez az egyetlen ambícióm, gyakorlatilag.

Ehhez nagyon fontos, hogy az állami egészségügy ne jöjjön a közelünkbe. Nem szeretném ha megpróbálnának külön vizsgálgatni és gyógykezelni-karanténozni minket. Ha ez az a vírus, amink van, akkor nyilván Rami is hordozó. Semmi baja. Nekem sem nagyon, bár párszor hapcizok. Mondjuk tavasz van, én meg allergiás vagyok. Hajnalban nagyon fájt a hasam. Mondjuk stresszhelyzet az van.

Nagyon nem pihentető és nagyon nem vicces ezeket mérlegelni folyton és közben a gyerekemmel próbálni kiegyensúlyozottnak és szórakoztatónak lenni. Ami biztosan jó és működik, az a biciklizés, mert kint is vagyunk, fárasztó is, gondolkodni is tudok közben, Rami is élvezi, vigyázni se kell rá különösebben jobban, mint hogy biztonságosan közlekedek.
Addig megyünk délelőtt a Dunaparton a Gellért-tér felől észak felé, amíg eszembe nem jut valamilyen megnyugtató gondolat. A Batthyány térnél arra jutok, hogy talán nem is baj, hogy nem sikerült vidékre menekülnünk amikor először, 3 héttel ezelőtt eszembe jutott. Indulhatunk haza. Ez nem is rossz, amikor Lőrinc franciaországi felnőtt gyereke itt volt látogatóba, egészen Óbudáig kellett tekernem, hogy sikerüljön az érzelmeimet kicsit feldolgozni.

Egyszerre érzem magam veszélyeztetettnek a várandósság miatt és potenciális fertőzés-forrásnak.
Az állami egészségügyben nullára bízom. Egyre pontosabb és speciálisabb félelmeim vannak ezzel kapcsolatban. Amúgy sem vagyunk hivatalosan tesztelendőek, a jelenlegi álláspont szerint. Ha felhívnánk a kórházakat, akkor elküldenének.

Délután kimentünk biciklivel a Kopaszi-gátra. Azért kell ilyen utakat csinálni Ramival, mert a játszóterezést fertőzésveszélyesnek nyilvánítottuk. Ezt nem érti és ideges. Vannak is gyerekek mindenhol, tényleg. De lehet hogy Rami a fertőzés forrása, nem csak őt kell megvédeni hanem fordítva is….

A Kopaszi gátnál elkészült egy csomó undok toronyház, amitől eddig ideges voltam, de most furcsán megnyugtatóan passzol a helyzethez - ocsmány kapitalista háttér előtt grasszáló magányos emberek a maradék természetben. Rami végre szaladgál, botokat szed, ilyesmi.

Új megfigyelés a városi hangulatról: okévá vált az egymás szemérmetlen nézegetése, mert amúgy is mindenki figyeli a többieket, hogy milyen közel jönnek, betegek-e, stb. Aztán pedig ha már beállt egy megfelelő távolság, akkor rajta hagyhatod a tekintetedet a többieken és korlátlan ideig figyelheted hogy mit csinálnak, senkit sem zavar, nem szólnak rád, sőt kicsit úgy is viselkednek, hogy neked műsorozzanak. Ez tulajdonképpen kellemesebb mint a standard budapesti lelkiállapot.

A bizonytalanság-érzetem lényege a narratíva elvesztése arról,hogy mi a viszony köztem és a világ között. Folyamatosan generálja az agyam az újabb és újabb történet-darabokat amik visszamenőleg és előrefelé is teljesen átírják a korábbi magyarázatokat, érveléseket, összefüggéseket. Ez az, ami igazán fárasztó. Le lehet-e és le kell-e ezt állítani? Ezt lehet-e dokumentálni? Van-e erre időm miközben próbálok a gyerekemnek jó hangulatot biztosítani?